Minlû tollen Mithrandir na ’Aladriel, i dhorthant hi nuin gelaidh Eryn Galen i Dhaer, a gobennir anann. An inath en-edledhiad dín herianner trastad i Chiril in-Gelydh, ar anirn e hiniath o noss a nanethnor aer dín, dan ú-dhammen e awarthad hi Ennorath. Ir pent Mithrandir hiniath bain in e anirn istad, Galadriel pent:
– Ennorath naegra nin, an lassath dannar a lothrim thinnar; a guren prestannen, renel i ngelaidh a phairth, in gwannar al-uir. Aníron hin gared ne mbar nín.
A pent Mithrandir:
– Anírach hi gared Edhelharn?
A Galadriel pent:
– Si mas i Harn Eärendil? A ceredir dín, Enerdhil gwannant.
– Man ista? – dambent Mithrandir.
– Istam – pent Galadriel – i revianner athan Aearon, sui 'wanod in-nadath fael. Boe thinnad a gwannad an Ennorath an-uir?
– Sen amarth dín – pent Mithrandir. – Dan na lû thent natha han maer ae Edhelharn athelitha aen. Na lû thent, na-den Orath in-Edain telir.
– Ae – pent Galadriel. – Manen? An gwennin i Melain, ar Ennorath haer o noeth dín, a pain di-'wath in gwedhennin na-han.
– Law – pent Mithrandir. – Ú-’wethrennin i chîn dín, law nyrn i nguir dín. Na veth hen, tiro hen! – Ar orthant e Edhelharn, a Galadriel han tiriant, a pannen ah anwar. A pent Mithrandir: – Hen tegin le od Ivanneth. Iuitho han, sui pelich, a na lû thent luithathach i mar lín nan ndor falwain ned Ennorath. Dan ú-belich han gared. Ir telitha i lû, han boe edannad. No le thinnach, a na-vedui awarthach Ennorath, pen telitha i han gared, a natha eneth dín sui eneth e-harn: Edhelharn estathar aen.


Úgy esett, hogy Olórin felkereste Galadrielt, aki abban az időben a Nagy Zölderdő fái közt élt, és hosszan beszéltek egymással. Mert a száműzetés kezdett már terhessé válni a Noldák Úrnőjének, aki tudni vágyta, mi történt rokonaival, s mi hír születésének áldott vidékéről. De még nem hagyhatta ott Középföldét. S amikor Olórin minden eseményről beszámolt neki, amiről tudni vágyott, Galadriel így szólt:
– Keserű számomra már Középfölde, mert hullanak a levelek, és elhervadnak a virágok; szívem pedig nyugtalan, mert nem feledheti a halhatatlan fákat s mezőket. Mindezt otthonomban őrzöm.
S így szólt Olórin:
– Akkor hát szívesen fogadnád-e az Elessart?
Galadriel pedig kérdéssel felelt:
– Hol van már Eärendil Köve? S ki faragta, Enerdhil sincs már közöttünk.
– Ki tudja? – válaszolta Olórin.
– Mindnyájan tudjuk – mondta erre Galadriel –, hogy átkelt a Tengeren, hiszen ez történt szinte mindennel, ami nemes és szép. S akkor Középföldének enyésznie kell mindörökre?
– Ez a sorsa – szólt Olórin. – Bár egy kis időre még javára válnék, ha visszatérne az Elessar. Nem sokáig, mert azután az Emberek Ideje jő.
– Ha visszatérne – ismételte Galadriel. – Hogyan lehetséges ez? Hisz a valák eltávoztak, gondolataik pedig messze járnak Középföldétől, s szomorúság lesz annak a sorsa, aki túlságosan ragaszkodik hozzá.
– Ez nem igaz – jelentette ki Olórin. Tekintetük nem homályos, és szívük sem keményedett meg. Ennek jeléül, kérlek, tekintsd meg ezt! – Ezzel a magasba tartotta az Elessart, s Galadriel ámulattal nézte. Olórin pedig így folytatta: – Ezt Yavannától hozom neked. Használd, ahogy kívánod, mert egy időre Középfölde legszebb vidékévé varázsolhatod otthonod. Ám nem azért kapod, hogy örökké megtartsd. Tovább kell majd adnod, ha eljön az ideje. Mire megfáradsz, s végre elhagyod Középföldét, érkezik valaki, aki a kő nevét viseli majd: mert Elessar lesz a neve annak is.