Si dannant dhínen Legolas, ir gwedeir dín pennir, a tiriant e na Anor, a tirn aewath ‘lain reviol am i Dhuin o aear.
– Tiro! – e cann. Mŷl! Palan-reviol nan ndor. Si mathon anwar, dan guren prestar aen. Al-uir ne chuilen cennin vŷl, na-den tellim na Belargir, a lastannen ennas i nallad dín ne gwilith, ir nan auth i-chîr nernim. Nan lû dernin, awarthol i nagor ned Ennorath; an pennin i naer-lamath dín o Aear enni. O Aear! Nae! Ú-dirnin i Aear. Dan nûr ne gûr e-nossen bain dartha i iest an Aear, a delu han leithad. Nae, i mŷl! Ú-agerithon hîdh nuin brethil egor lelvin.

Miközben a többiek csak beszélgettek, Legolas egyszerre elhallgatott, fölnézett a napba, s fehér tengeri madarakat látott, amint a folyót követve befelé szálltak.
– Nézzétek! – kiáltotta. – Sirályok! Ilyen mélyen benn a szárazföldön! Csodálkozom is, meg aggasztanak is. Még soha nem láttam sirályt, csak amikor Pelargirba értünk, és akkor hallottam először a rikoltásukat, mikor a hajók csatájába lovagoltunk. Akkor megálltunk, és megfeledkeztem Középfölde háborújáról; mert jajongó hangjuk nekem a Tengerről mesélt. A Tengerről! Egek! Én soha nem láttam a Tengert. De a fajtám szíve mélyén ott él a vágy a Tenger után, s azt veszedelmes fölszítani. A sirályok... soha már nem lelek békét a bükkök vagy hársak alatt.